Bányai Péter elmondta, hogy apja /Bányai László/ kommunista volt. Illegalitásbeli. Hosszú évek, évtizedek vak sztálinizmusából az ’56-os budapesti, valamint a ’68-as prágai események gyógyították ki. Egy darabig még az emberarcú reformkommunizmus és revizionizmus híve maradt, élete végén azonban leszámolt kommunista hitével. Nagynénje az 50-es években ügyésznő Kolozsvárott; közben férje, a román ügyvéd politikai fogoly a hírhedt Duna-csatornánál. Bátyját 1958-ban, szovjet- és szocializmusellenes kijelentéseiért, kizárták az egyetemről. Akkor apja éppen oktatásügyi miniszterhelyettes volt. – Bányai Péter kapcsolatba került «nemkívánatos személyekkel», disszidensekkel, külföldi állampolgárokkal, követségi alkalmazottakkal. Később kiderült, 1970 óra figyelték. Először 1974-ben beszélgetett el vele az egyik szekus, de erről nem maradt feljegyzés a dossziéjában. Egy 1977-ben kelt dokumentum szerint Bányai elköltözött szülei lakásából, de a szeku nem tudta beazonosítani a pontos lakcímét. Bányai Péter szerint ez érthetetlen, mert a néptanács adta a lakást, ez a cím szerepelt személyazonossági igazolványában, munkahelyi nyilvántartásában stb. A szeku másik melléfogásáról Bányai Péter számolt be. Nicolae Manolescu irodalomkritikus lakásában mikrofonokat helyeztek el. Amikor sok év múlva Manolescu felfedezte dossziéját, ideges lett, számára súlyosan kompromittáló dolgok szerepeltek az említett beszélgetésekben. A dossziék szerint Manolescu minden szapulta a „Suszter”-t (ez volt Ceausescu gúnyneve), méghozzá szokatlanul trágár, és nyelvtanilag helytelen beszédmodorban. A lehallgatott beszélgetések igazolták, hogy Manolescu képtelen korrektül beszélni románul. Azután kiderült, miről is van szó. Pár ház távolságra tőle lakott egy Nicolae Manolescu nevű segédmunkás, tévedésből az illető lakásán helyezték el a mikrofonokat. Az 1977-es szekus jelentés jó magaviseletű emberként írja Bányai Pétert, akinek nincsenek negatív megjegyzései a politikai rendszerre. A Bányai-dossziéban 1983 és 1989 közt egy nagy „lyuk” tátong. A szeku érdeklődése Bányai iránt akkor éledt fel, amikor 1988 márciusában kérte az Izraelbe való végleges kitelepedést: elkezdték az ellenőrzését, álnevet kapott (ő lett „Banu”). Kiderült, hogy elfogtak egy Bányai László nevű személy által írt levelet, melyben azt írja le, hogy sikerült illegálisan kivándorolnia, és melyek az első benyomásai Ausztriáról. Ez valószínűleg félreértés: Péter állítása szerint soha nem kapott levelet Ausztriából. Öccse, Bányai László akkor már évek óta Nyugat-Németországban élt. Végül 1989 novemberében kelt jelentésben ajánlották, hogy hagyják jóvá Bányai kivándorlási kérelmét. 1989 november 18-án az ellenőrzést megfigyeléssé javasolták változtatni, mert Bányai rendszerellenes nyilatkozatot tett. A dosszié utolsó jóval a forradalom után, 1990. szeptember 28-án keltezték, fejlécén már a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) szerepel. Bányai nem csinált semmi olyasmit, ami az állambiztonságot fenyegetné, ezért ekkor javasolták a megfigyelés leállítását, és nevének a nyilvántartásokból való törlését. Ezt 1990. november 3-án jóváhagyták. „Ha igaz volna az, amit mondanak, vagyishogy a Szeku és a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) közt nincsen semmilyen kapcsolat, akkor ’89 decembere után kivétel nélkül minden politikai alapon történő megfigyelést le kellett volna állítani. A dossziém azt mutatja, hogy ez nem így történt, jogi értelemben ez az oldal a bizonyíték a Securitate-SRI kontinuitásra. Bár ellenem minden vád politikai volt, tíz hónappal Ceausescu bukása után jutott eszükbe újraelemezni a rólam szóló iratokat. Apropó, vajon mit csináltak ’89 december 22. és 1990. november 3. között? Elméletileg követniük kellett volna engem, mert az utasítás nem volt visszavonva. Megkaphatnám ezen megfigyelések dokumentumait?” /Sípos Zoltán (Transindex.ro): „Banu”, a megfigyelt – Bányai Péter szekusdossziéja. Kutyákkal, macskákkal eszik egy tányérból. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 6., folyt.: okt. 7./
2006. október 20.
Kelet-Európa első hangszer-restauráló műhelyét nyitotta meg október 19-én Kolozsváron Márkus Barbarossa János képzőművész, zenész, zeneszerző, író, ahogy ő mondja, életművész. A hangszer-restaurátori mesterséget Európában tanulta, vándorútra kelt, és olyan helyeken állt meg tanulni, mint Bécs, Prága, Párizs, London vagy München. Kolozsváron oktatni is fogja ezt a mesterséget, ingyenesen. Barbarossa nemcsak restaurál, hanem szakvéleményez is hangszereket Bécsben, Brüsszelben, Düsseldorfban vagy Milánóban. /Debreczeni Hajnal: Barbarossa életművészete. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 20./
2006. október 28.
Buzogány Dénes, a Volt Munkaszolgálatos Katonák Szövetségének elnöke második kiadásban is megjelentette az egykori sorstársai visszaemlékezéseit tartalmazó Katonasors című dokumentumgyűjteményt. 1999-ben kezdte a lapátos hadsereg tagjainak számbavételét, majd pedig visszaemlékezéseik összegyűjtését. Először Hargita, majd Háromszék és Maros megyében is megalakult az 1950-es években kényszermunkára hurcolt munkaszolgálatosok szövetsége – melynek azóta is elnöke –, a parlamenti képviselők segítségével kiharcolta, hogy mindazok szerény havi kárpótlásban részesüljenek, akik az 1950–1961 közötti időszakban lapátos építő- munkán töltötték le katonai szolgálatukat, majd szervezetüket felvették a Volt Munkaszolgálatos Katonák Nemzetközi Szövetségébe. Buzogány Dénest rendszeresen meghívják a Nemzetközi Szövetség konferenciáira. Nemrégiben Prágában számolhatott be szervezetük munkájáról. Tavaly jelent meg a könyv első kiadása, hamar elfogyott, szükséges volt újbóli megjelentetése. A kötet a visszaemlékezések és dokumentum értékű fotók mellett tartalmazza a 2004. március 1-jéig beérkezett kérések alapján összeállított Hargita, Kovászna és Maros megyei munkaszolgálatosok névjegyzékét is. /Katonasors – második kiadásban. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 28./
2007. március 6.
Esterházy János, a két világháború közötti időszak meghatározó felvidéki magyar politikusa 50 évvel ezelőtt, 1957. március 8-án mártírhalált szenvedett Csehszlovákiában, Mirov börtönében. A Rákóczi Szövetség Esterházy-emlékévvé nyilvánította a 2007-es esztendőt, ennek jegyében szülőhelyén, a magyarokat már alig számláló Nyitraújlakon elhelyezik a magyar–szlovák megbékélési kápolna alapkövét. Esterházy János 1901. március 14-én született Nyitraújlakon. Középiskoláit Budapesten végezte. 1932. december 14-én lett a Keresztény Szocialista Párt vezetője, majd a Csehszlovák Köztársasági Magyar Népszövetségi Liga elnökévé választották. 1935-ben képviselői mandátumot szerzett a prágai nemzetgyűlésbe, ahol ellenzéki politikusként a magyarság érdekeinek védelmezője volt. 1936-ban az Egységes Magyar Párt ügyvezető elnökévé választották. Benes a magyar pártnak kormányzati szerepet, Esterházynak tárca nélküli miniszteri posztot ajánlott fel, ő azonban visszautasította azt mindaddig, amíg a kormány érdemi lépéseket nem tesz kisebbségi politikájában. 1938-ban, az első bécsi döntés után Szlovákiában maradt, a mintegy 65–70 ezer oda szakadt magyarral együtt, bár Magyarországon felsőházi bársonyszék és tárca nélküli miniszterség várta. A második világháború kirobbanásakor részt vett a lengyelországi menekültek magyarországi befogadásának szervezésében. Az önállóvá vált Szlovákia parlamentjének egyetlen magyar képviselőjeként 1942. május 15-én egyedül ő volt az, aki nem szavazta meg a zsidók deportálását elrendelő törvényt. Nyitraújlaki házában üldözött zsidókat bújtatott. Magyarország 1944-es náci megszállása ellen memorandummal tiltakozott. 1944 karácsonyán Budapesten a nyilasok letartóztatták, halálosan megfenyegették, amiért nem hajlandó pártját nyilas párttá szervezni. Háborúellenes nyilatkozatai miatt a Gestapo is üldözte. A háború után szlovákiai magyar értelmiségiekkel memorandumban kérte a csehszlovák hatóságok védelmét az üldözésnek, jogfosztottságnak kitett magyar lakosság részére. A memorandum átadása érdekében kihallgatást kér Gustáv Husák belügyi megbízottól, aki letartóztatta és átadta őt szovjet hatóságnak, az NKVD pozsonyi rezidensének. 1945 júniusában Moszkvába hurcolták, koholt vádak alapján tíz évi munkatáborra ítélték. A gulágok poklát megjáró Esterházy végzetes tüdőbetegséget kapott. Távollétében Pozsonyban 1949. szeptember 16-án a Csehszlovák Köztársaság felbomlasztásának és a fasizmus kiszolgálásának vádjával kötél általi halálra ítélték, a halálos beteget a szovjet hatóságok 1949-ben kiadták. Ügyvédje kegyelmi kérvényére Klement Gottwald államfő a halálos ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta. Végigjárja Csehszlovákia szinte minden börtönét. Kegyelmet, könnyítést soha nem kapott. Börtönéből érkező üzenetei arról szóltak, átadta magát Isten akaratának, szenvedéseit, életét a magyarság felszabadulásának ajánlotta fel. Életének utolsó napjaiban kérte, szállítsák a nyitrai börtönbe, hogy szülőföldjén érje a halál, de kérését megtagadták. Csehszlovákia egyik legkegyetlenebb politikai börtönének, a morvaországi Mirovnak kórházában halt meg 56 éves korában, 12 évnyi rabság után. Azonnal elhamvasztották, kiadatását sem engedélyezték. Földi maradványainak hollétéről mindmáig csupán bizonytalan információk léteznek. Rehabilitációjára csak Oroszországban került sor, Szlovákiában máig hazaárulóként, fasiszta háborús bűnösként tartják számon. /Péntek László: 50 éve szenvedett mártírhalált gróf Esterházy János. Szovjetunióban rehabilitálták, Szlovákiában még fasiszta háborús bűnös. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 6./
2007. április 12.
Hatvan éve, 1947. április 12-én kezdődött a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény végrehajtása. Csehszlovákiát az első világháború végén, a Párizs környéki békék során hozták létre. Az állam cseh felében hatmillió cseh és morva mellett hárommillió szudétanémet, Szlovákiában kétmillió szlovák mellett több mint egymillió magyar és több százezer ruszin és német élt. Az 1938-as müncheni egyezmény értelmében a többségében németlakta Szudéta-vidék Németországhoz került, az első bécsi döntés a Felvidék déli, magyarlakta sávját visszaadta Magyarországnak. 1939 májusában Szlovákia függetlenné vált, Kárpátalja visszatért Magyarországhoz, Cseh- és Morvaországot közvetlen német fennhatóság alá vonták. A második világháború után az újjáalakult Csehszlovákiában az 1945. április 5-i kassai kormányprogram a magyarokat és a németeket kollektívan tette felelőssé az ország felbomlasztásáért. A kormányprogramot szentesítő Benes-dekrétumok nyomán megszűnt a magyarság 97 százalékának állampolgársága (büntetlenséget csak a lojális, 1938 előtt is csehszlovák állampolgárok kaptak), és teljes vagyonukat is elkobozták. A Szlovák Nemzeti Tanács 1945. májusi rendelete szerint „az a külföldi állampolgár, aki hozzájárult a Csehszlovák Köztársaság szétrombolásához vagy demokratikus államrendjének megsemmisítéséhez”, „fasiszta megszállónak” minősült. E megfogalmazást a bíróságok erősen kihasználták azok ellen, akik 1938-ban német vagy magyar állampolgárságot szereztek. Az 1945 júliusi potsdami értekezlet úgy döntött, Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia „rendezett és humánus módon” kitelepítheti az ottani német lakosságot. A csehek az 1945. május-augusztus közti „vad kiűzés” alatt 750 ezer, 1946-48 között 2-2,2 millió németet telepítettek Németországba. A csehszlovák kormány a magyar kisebbség felszámolása érdekében elűzött 36 ezer, 1938 előtt magyar állampolgársággal bíró személyt, internálta a pozsonyi, kassai, komáromi magyarokat és lakásaikat is elkobozta, 1945-46 telén fűtetlen marhavagonokban 40-45 ezer magyart deportáltak a csehországi Szudéta-vidékre és beindították a reszlovakizációt. Ez úgymond lehetőséget adott az évszázadok során elmagyarosodott szlovákoknak a visszatérésre az anyanemzethez – praktikusan a vagyonelkobzástól és kitelepítéstől való mentesítést és az állampolgári jogok megszerzését ígérte. Az akció során 423 ezer megfélemlített, fenyegetett magyar adta be kérvényét, közülük 327 ezret nyilvánítottak szlováknak. A nagyhatalmak hathatós támogatásával és a fenti „nyomásgyakorlás” révén végül sikerült a magyar kormányt megegyezésre kényszeríteniük a lakosságcseréről. Az 1945 decemberében kezdődött tárgyalás 1946. február 27-én a Budapesten aláírt lakosságcsere-egyezménnyel zárult, ezt a magyar parlament 1946. május 14-én cikkelyezte be. A lakosságcsere 1947. április 12-én kezdődött és 1949. június 5-én fejeződött be, a vasúti szerelvények naponta szállították összes ingóságukkal együtt a kijelölt családokat Magyarországra. Az egyezmény alapján a csehszlovák hatóságok annyi magyart telepíthettek át, amennyi szlovák önként távozott Magyarországról. A prágai kormány várakozásával ellentétben azonban mindössze 60 ezer (egész pontosan 59 774) szlovák jelentkezett áttelepülésre, ugyanakkor Szlovákiából erőszakkal 76 616 magyart szállítottak át Magyarországra. A Szovjetunió teljes támogatását élvező Csehszlovákia a párizsi békekonferencián szerette volna elérni, hogy a reszlovakizáció és a lakosságcsere után megmaradt 200 ezer magyart is egyoldalúan áttelepíthessék, ez ellen azonban az amerikaiak vétót emeltek. Egy ideig 30-40 ezer magyart tartottak szlovákiai munkatáborokban. Csehszlovákia az 1948 februári kommunista hatalomátvétel után, szovjet nyomásra lezárta a benesi kisebbségellenes időszakot. Az 1948. október 25-i törvény hűségeskü letétele után visszaadta a magyar nemzetiségűek állampolgárságát. A két ország 1949. július 25-i megállapodása értelmében az áttelepített magyarok vagyona fejében Csehszlovákia elengedte a 30 millió dollár háborús jóvátétel hátralévő részét. A kényszer szülte reszlovakizációs nyilatkozatokat csak 1954-ben érvénytelenítették. A Benes-dekrétumok hatályon kívül helyezését, az elkobzott vagyonok visszaadását a kommunizmus összeomlása után sem Csehszlovákia, sem az 1993 óta önálló cseh és szlovák állam máig nem tűzte napirendre. /Mementó. 60 éve kezdődött a csehszlovák-magyar lakosságcsere. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 12./
2007. június 13.
A magyar pályázók közül egyedül az A Hét internetes újság részesült a kultuszminisztérium Promocult 2007 programja támogatásában, a többi magyar pályázatot visszautasították. A kortárs román kultúrát az Európai Unióban népszerűsítő alkotások számára írták ki a Promocult 2007 programot. A legtöbb erdélyi magyar szervezet pályázatát annak ellenére utasították el, hogy az értékeléskor magas pontszámot kaptak. „Nem a román művészeket, nem a kortárs román kultúrát képviseli a tervezet” indoklással utasították el például a Temesvári Csiky Gergely Állami Színház, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház és a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes pályázatát. Az indoklás alapján az érintettek etnikai diszkriminációnak tulajdonítják az elutasító döntést, Nagy Pál, a Tomcsa Sándor Színház igazgatója fontolgatja, hogy a Diszkriminációellenes Tanácshoz (CNCD) fordul az üggyel. Az egyetlen magyar nyertes az A Hét a Kelet-európai irodalom versus közép-európai irodalom című tervével, amelyet Prága, Pozsony, Bécs, Budapest és Bukarest helyszíneken szerveznek meg. „Kortárs elsőkötetes vagy kiadás előtt álló fiatal román íróknak szervezünk találkozót lehetséges fordítóikkal közép-európai fővárosokban”– foglalta össze a pályázat célját Parászka Boróka felelős szerkesztő. Elképzelhető, hogy magyar alkotók is bekapcsolódnak a programba – tette hozzá. /Kovács Csaba: Helyünk Európában. = Krónika (Kolozsvár), jún. 13./
2007. augusztus 14.
A Huszita Biblia egyes részeit is tartalmazó, Sepsiszentgyörgyön őrzött ötszáz éves Apor-kódexről a Székely Nemzeti Múzeum könyvtárosa, Boér Hunor elmondta, hogy nevével ellentétben nem husziták írták. Pécsi Tamás és Újlaki Bálint szerémségi pap fordította ugyanis az első magyar nyelvű bibliát, s mivel ők a prágai egyetemen tanultak, majd – az eretnekekhez hasonlóan – 1439-ben Moldvába menekültek, a tudósok korábban husziták munkájaként emlegették. A későbbi kutatások kimutatták, hogy valószínűleg ferences gyökerekkel rendelkeznek. Ez a biblia nem maradt fenn, azonban három kódexről tudunk, melyben ennek a bibliafordításnak a szövegtöredékeit tartalmazzák, ezek egyike a Székely Nemzeti Múzeumban őrzött Apor-kódex. A Müncheni (eredetileg Jászay) és a Bécsi (Révai) kódexet korábban Nyugat-Európában őrizték, most már a magyarországi Országos Széchényi Könyvtár kincseivé váltak. Az Apor-kódexben zsoltárok, himnuszok és szerzetesi szabályok is vannak, melyeket többen másoltak egybe. Az Apor-kódexet Volf György adta ki, a Magyar Nyelvemléktár sorozat nyolcadik kötetében, 1881-ben. A hasonmás kiadás az Erdélyi Tudományos Intézet megrendelésére készült, 1942-ben. Az eredeti kötetet ekkor Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetem intézetében restaurálták, ott is élte túl a háborút, s végül 1953-ban hozták haza Sepsiszentgyörgyre. Mára olyan rossz állapotba került, hogy szó szerint potyognak ki belőle a betűk. /Erdős Zsófia: Szétporló Apor-kódex. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 14./
2007. szeptember 6.
A Marosvásárhelyen szerkesztett A Hét hetilap internetre kényszerült, a román kulturális szaktárca teljes támogatását élvezik egy Prága–Pozsony– Bécs–Budapest sugarú kortárs irodalmi projektben. A Promocult, „A Hét” módra, erdélyi fiatal írókból is válogat. „Nincs panaszkodnivalóm, sikeres pályázataink voltak, s a honlapunkkal kapcsolatosan is bejött az elvárt látogatószám” – magyarázta Parászka Boróka felelős szerkesztő. A szerkesztőség ugyanis két eddig az Aranka György Alapítvány tulajdonában levő háromszobás tömbházlakásban dolgozott, névleges, ötven lejes havi bérért. Azonban az ingatlan az alapítványközeli Látó irodalmi folyóirat székhelygondjaira is megoldás lehet, A Hét felszabadította számukra ezt a helyet. Az A Hét most kirajzik Európába, majd féléves érlelési idő múlva a standokon is megmutatkozna, jelezte Parászka Boróka. Újból papíron jelennének meg. Ehhez külföldi befektetőkre van kilátás. Egyelőre román költségvetési segítséget élvez a csapat: a Promoculttal szeptember végére Pozsonyban és Prágában, októberben Bécsben szerzői esteket szerveznek. „Ügyelni akarunk arra, kétharmad-egyharmad arányban mutassunk be román, illetve hazai magyar szerzőket” – mondja a felelős szerkesztő. Parászka jelezte: főként fiatal erdélyi magyar szerzőkből válogatnak. A tervezett ritmus a „kéthetente külföld, kéthetente Vásárhely” váltakozás. Közelebbről a budapesti Irodalmi Centrifuga csoportra, vagy Éjszakai állatkert antológia köré csoportosuló női szerzőkre gondol. /Gergely Edit: Kipakol A Hét. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 6./
2007. november 1.
Esterházy János /Nyitraújlak, 1901. márc. 14. – Mirov, börtön, 1957. márc. 8./ hamvait Prágában, egy, a kommunizmus mártírjainak szentelt tömegsírban találták meg. Sírhelyét halálának ötvenedik évfordulóján fedezték fel, s ez már önmagában is egy jövőbe mutató szimbólum: az igazságnak előbb vagy utóbb győznie kell. Esterházy János prágai, majd pozsonyi tevékenysége során a csehszlovákiai magyar kisebbség identitása megőrzéséért szállt síkra. A magyar népcsoport jogegyenlőségéért folytatott küzdelme az emberi jogvédelem körébe tartozott, éppúgy, mint a lengyel menekültek magyarországi befogadása ügyében tett lépései, vagy a zsidóellenes törvény egyedüliként való elutasítása 1942-ben a pozsonyi parlamentben. Nem az itt élő népek, hanem az azokat megnyomorító ideológiák, a nácizmus és a bolsevizmus ellensége volt. Krisztusnak szentelt életű, hívő politikusként másképp nem is cselekedhetett volna. Hamvai megtalálása és tiszteletének lehetővé tétele alkalmat ad a Prága és Budapest közötti kézfogásra, s remélem azt is, hogy e kézfogáshoz Esterházy szűkebb hazájának fővárosa, Pozsony is csatlakozni fog egyszer, írta a mártírhalált halt Esterházy lánya. /Esterházy Alice: Megtalálták Esterházy János földi maradványait. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 1./ Esterházy Jánost Szlovákiában a mai napig nem rehabilitálták.
2007. november 16.
Traian Basescu államfő november 15-én Brassóban kijelentette: az állam nevében bocsánatot kér az 1987-es brassói események munkás áldozataitól, mivel “17 évi jogállam alatt” az igazságügy nem szolgáltatott igazságot, a társadalmat pedig nem bátorították arra, hogy beismerje hibáit. Az államfő részt vesz a brassói munkások kommunistaellenes lázadása megtorlásának 20. évfordulója alkalmával rendezett megemlékezésen. 1987-ben Brassóban bátorságpéldát mutattunk Európának – mondta Basescu, hozzátéve: a brassói munkások lázadását egy sorban kell említeni az 1956-os budapesti szabadságharccal, az 1968-as prágai, az 1977-es Zsil-völgyi eseményekkel, illetve a lengyelországi mozgalommal az 1980-as években. /Brassói bocsánatkérés. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 16./
2008. január 9.
Prágától Phnompenig egyben közös volt a kommunista diktatúra, a módszeres és sokszor kegyetlen elnyomásban. Ennek állítanak emléket több volt kommunista országban a diktatúrák múzeumai. Kambodzsában nincs olyan család, amelyik ne gyászolná valamelyik rokonát. Három évtizeddel ezelőtt, az akkor hétmilliós országban kétmillió embert megöltek a maoista vörös khmerek. Eddig 380 kivégzőhelyről tudnak, és 19 ezer tömegsírt találtak. A meggyilkoltak emlékére 80 helyen állítottak emlékművet. Tuol Szleng vagy más néven a 21-es számú biztonsági börtön Phnompenben, Kambodzsa fővárosában valaha középiskola volt. A vörös khmerek rémuralma idején, 1975-től 79-ig a kínzások és a tömeggyilkosságok egyik színhelye. A vietnami hadsereg szabadította fel a Tuol Szlenget 1979-ben. Hatezer fotót találtak. A vörös khmerek előszeretettel fényképezték áldozataikat. Kínzás előtt és kínzás után. Dokumentálták a vallatások „eredményeit” is. A Tuol Szleng ma múzeum. Egy évvel a vörös khmerek hatalmának megdöntése után, 1980-ban nyitották meg. Minden úgy maradt, mint amikor a vörösök elhagyták az épületet. A gyilkosokat és irányítóikat azóta sem vonták felelősségre, a vörös khmer utódpárt ma kormányképes erő Kambodzsában. Phnompentől 15 km-re 18 emeletes sztúpa állít emléket annak a 15-20 ezer embernek, akiket ott kivégeztek. Minden tartományban volt „gyilkos mező”, kivégzőhely. A vörös khmereknek mindenki gyanús volt. Elég volt például szemüvegesnek lenni, hogy valakit kivégezzenek. Romániában nem a fővárosban áll az emlékezés központja. Az ukrán határon, Máramarossziget egykori börtönében működik a „helyi Terror Háza”. Még 1993-ban határozták el, hogy létrehozzák a múzeumot, itt, a kommunista Románia 230 „gulágjának” egyikében. Itt halt meg a magyar szempontból dicstelen, a románok számára demokrata Iuliu Maniu 1953-ban. Cellája épp úgy nyitva áll a látogatók előtt, mint az egyik legjelentősebb román történészé, Bratianué. Ő szintén itt, szintén fogságban halt meg. Az első és második emeleten kínzókamrák, mindenfelé a megtorlások, kitelepítések emlékei, tárgyai. Évtizedekig elhallgatott eseményekre csodálkozhat rá a látogató. Ki hallott a Kárpátokban hosszú évekig működő 20-40 fős ellenálló csoportokról? A női internálótáborokról? A kronologikus rendben megemlékeznek a 80-as évek műemlékrombolásairól és a vérbe fojtott eseményekről. Az 1977-es zsil-völgyi és az 1987-es brassói munkáslázadásról. Külön termet szenteltek az 1956-os magyar forradalomnak. Az 1944-es Varsói Felkelés Múzeuma is egy százéves épületben kapott otthont. A lengyelek fő témája a nácik elleni, de a szovjetek által cserbenhagyott felkelés, néhány szoba pedig bemutatja a szocialista Lengyelország életét is. Az elesett ezreké a múzeum Szabadság Parkja. A 156 méter hosszú Emlékezés Falán már több mint hatezer név sorakozik. A múzeumon belül működik a náci támadás idején Varsót vezető Stefan Starzynskiről elnevezett intézet, ahol az oktatási-kutatási munka folyik. Prága belvárosában, néhány lépésre a Vencel tértől 2001-ben nyílt meg a Kommunizmus Múzeuma. Az 1948-as kommunista hatalomátvételtől az 1989-es bársonyos forradalomig, a Lenin-szobroktól a berlini falig látható Csehszlovákia és a szovjet blokk II. világháború utáni vörös korszaka. (Forrás: Heti Válasz) /Múzeumba zárt kommunizmus. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 9./
2008. január 23.
Csehországba látogatott Calin Popescu-Tariceanu miniszterelnök. Január 22-én tárgyalást folytatott Mirek Topolánek cseh kormányfővel. Románia feltételek nélkül támogatja az amerikai rakétavédelmi pajzs európai kiterjesztését Romániára és Bulgáriára, anélkül, hogy Oroszországot ellenségnek kellene tekinteni – jelentette ki Tariceanu Prágában. Mirek Topolánek kifejtette: Csehország stratégiai partnernek tekinti Romániát, amellyel minden területen széles körű együttműködésre törekszik. /Románia a rakétapajzs mellett. = Krónika (Kolozsvár), jan. 23./
2008. január 23.
Január 22-én a magyar kultúra napja alkalmából az Erdélyi Múzeum-Egyesület székhelyén, Kolozsváron három tudományos előadás hangzott el. Lupescu Radu Hunyadi Mátyás királlyá választása és koronázása történetét kísérte részletesen végig. A rákosmezei országgyűlés 1458. január 24-én választotta királlyá Hunyadi Mátyást, akit akkoriban a prágai várban túszként tartottak fogságban . A Szent Koronát csak 80 ezer arany ellenében, 1463-ban sikerült kiváltani III. Habsburg Frigyestől. A koronázási ceremóniát 1464. március 29-én Székesfehérváron tartották meg. Egyed Emese Egyetemi felvételi tájékoztató a XVIII. századból című előadása az erdélyi magyar ifjak nyugati tanulmányi éveinek körülményeit három Teleki (Sámuel, József és Ádám) példáján keresztül mutatta be. Benő Attila A kisebbségi magyar nyelvváltozatok megjelenítése az újabb szótárakban címmel tartott előadást. A Magyar Értelmező Kéziszótár először tartalmazza a kisebbségben élők szavait, pl. aragáz, bani, blokk, vinetta, formál stb. /Ördög I. Béla: Magyar kultúra napja az EMÉ-nél. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 23./
2008. június 4.
„Megvan a csodatétel is ahhoz, hogy az ötven éve elhunyt galántai gróf Esterházy Jánost, a felvidéki magyarság mártír politikusát boldoggá avassa a katolikus egyház” – fogalmazott Molnár Imre történész, aki a bukaresti Petőfi Társaság székhelyén június 2-án bemutatta az Esterházy János szenvedéstörténetének dokumentumaiból összeállított Kegyelem életfogytig /Budapest, 2008 /című kötetét. Az 1949-ben Csehszlovákiában „fasiszta bűnökért” halálra, majd életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt Esterházy János boldoggá avatásáért közbenjáró történész elmondta a csoda körülményeit. „Az olomouci érseknek a csodatétel kapcsán elmondtuk, a mirovi börtönben, ahol elhunyt Esterházy János, szolgál egy pap, aki ha nehéz börtönviselteknek kell Isten igéjét hirdetnie, mindig Jánoshoz fohászkodik, mert úgy érzi, ilyenkor nincs számára lehetetlen. Az érsek, meghallgatva bennünket, szomorúan legyintett: a pap súlyos rákbeteg, az orvosok lemondtak róla, ha csodát akarunk, imádkozzunk a gyógyulásáért. Másnap az olomouci katedrálisban felkérték a híveket, fohászkodjanak Esterházy Jánoshoz a pap gyógyulásáért. Egy hónap múlva a tiszteletes teljesen meggyógyult” – mesélte Molnár Imre. Molnár Imre történész elmondta, miután sikerült kideríteni ötven évvel halála után Eszterházy nyughelyét, a Budapesten működő Esterházy-emlékbizottság közbenjárásával megpróbálják feltárni a közös sírhelyet, és azonosítani az elhamvasztott mártír politikus urnáját. „A Szlovákiában még mindig háborús bűnösként nyilvántartott Esterházy János hamvait, pontos nyughelyét nagyon sokáig, a családtagok többszöri kérésére sem adták ki a csehszlovák hatóságok, mondván, János még holtában is tud ártani” – fogalmazott Molnár. A mirovi börtönben a hamvaknak nyomuk veszett, később kiderült, hogy a prágai Pankrac börtönben helyezték el az elítéltek hamvait tartalmazó urnákat. Valamikor a 70-es évek végén hajigálták be egy közeli temetőben, egy gödörbe. Az információkkal teletűzdelt kötet Esterházy húgának, Máriának a feljegyzései alapján készült, melyet a felvidéki politikus halálának ötvenedik évfordulóján bocsátottak a történész rendelkezésére a hozzátartozók. Ezt az évet az Esterházy-emlékbizottság emlékévnek nyilvánította, amely számos lehetőséget biztosít Esterházy János nevének és életművének bemutatására. Esterházy János Nyitraújlakon született 1901-ben, 1957-ben halt meg Csehszlovákiában. 1931-ben a Csehszlovák Köztársasági Magyar Népszövetségi Liga vezetője lett, a csehszlovák parlamentben a magyar kisebbségek jogaiért harcolt, politikai célja a trianoni békeszerződés revíziója volt. 1938-ban megalapította a Szlovenszkói Magyar Pártot. Ő volt a szlovák parlament egyetlen képviselője, aki 1942. május 15-én a zsidóság kitelepítéséről szóló törvény ellen szavazott. A szovjet hatóságok koholt vádak alapján tíz év kényszermunkára ítélték, és Szibériába hurcolták. A szlovák Nemzeti Bíróság 1947-ben halálra ítélte fasizmussal való együttműködés vádjával. A szovjet hatóságok 1949-ben kiadták a csehszlovák államnak. Elnöki kegyelemben részesült és életfogytiglant kapott – Szlovákia máig nem rehabilitálta. Földi maradványai egy prágai tömegsírban nyugszanak. /Oborocea Mónika: Kegyelem Esterházynak. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 4./
2008. augusztus 14.
Kéthetes európai koncertkörútra indult a hét végén Kelemen Antal vezetésével a rétyi Kovács András Fúvószenekar. A negyvenhét rétyi fúvós az augusztus 15-i brüsszeli szabadtéri hangversenyt várja a legnagyobb izgalommal, melyet a romániai megyei önkormányzatok egyesülete támogatásával szerveztek. Útban a belga főváros felé meglátogatták a magyarországi Inárcs testvértelepülést, majd Prágát, Fuldában koncerteznek, azután Párizs érintésével érkeznek Brüsszelbe, ahol Winkler Gyula európai parlamenti képviselő és Márton Árpád RMDSZ-képviselő támogatásával tartózkodnak. Augusztus 20-án a svédországi Göteborgban mutatják be műsorukat, az ottani magyar egyház vendégeiként. Útban hazafelé megállnak Berlinben, az utolsó koncertállomás pedig Siófok lesz. /(fekete): Rétyi fúvósok Európa fővárosában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 14./
2008. szeptember 19.
A kommunizmus elítélése Romániában nem hozott mást, mint hisztériát és torzsalkodást. A „voltak” sértve érezték magukat. A kormányon lévőknek nem volt kedvük ahhoz, hogy túlságosan támogassák az államfőt. A „baloldal szép, a kommunizmus ártatlan” vonalról néhányan készen állnak arra, hogy könyvészeti anyaggal alátámasztva magyarázza el az áldozatok millióinak azt, hogy elvileg minden rendben volt. Létezik az Európai Parlament 2005. május 15-én, a második világháború végének 60. évfordulója alkalmából hozott határozata, létezik az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének 2006. január 15-i (1841. számú) határozata; mindkettő tételesen elítéli a kommunista totalitarizmus gyilkosságait. Idén júniusban Prága volt nagy jelentőségű esemény színhelye, amikor is a Cseh Köztársaság parlamentjének szenátusa „az európai erkölcsi tudat és a kommunizmus” viszonyáról adott ki nyilatkozatot, amelynek alapgondolata az volt, hogy „a kommunista ideológia közvetlenül felelős az emberiség elleni bűntettekért”; a nyilatkozatot Václav Havel, Joachim Gauck (a STASI levéltárának volt szövetségi biztosa), V. Landbergis (Litvánia volt elnöke) és az Európai Parlament számos tagja írta alá. Meghökkentő egyébként a román aláírások hiánya. A kommunizmus elítélése Romániában tehát félig befejezett, ha nem éppenséggel formális ügy maradt. Az állami intézményekben megrögzötten ott vannak a volt aktivisták, ők döntenek a nemzeti kultúráról, a Szekuritáté Levéltárát Átvilágító Tanács helyzete ingatag. (Fordította: B. T.) /Andrei Plesu, Adevarul: A kommunizmus elítéléséről. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 19./
2008. szeptember 20.
Idén június 3-án nemzetközi értekezletet tartottak Prágában a kommunista múlttal való szembenézésről. A konferencia az Európa lelkiismerete és a kommunizmus című nyilatkozatában erkölcsi jóvátételt követelt a kommunizmus áldozatainak. A prágai nyilatkozat aláírói között szerepel többek között Václav Havel egykori cseh és Vytautas Landsbergis volt litván államfő. A nyilatkozat népszerűsítéseként szeptember 18-án közmeghallgatást tartottak Brüsszelben az Európai Parlamentben. A totalitárius rezsimek és a közép-kelet-európai titkosszolgálati átvilágítások című rendezvényt az EP Zöldek. Európai Szabad Szövetség frakciójának három tagja szervezte. A meghallgatáson Bulgária, Csehország és a volt NDK helyzetét elemezték a meghívott előadók. Bernd Florath, a berlini Gauck Intézet projektvezetője a STASI, a volt NDK-s titkosszolgálat dokumentumainak kutatásáról, feldolgozásáról beszélt. Alapelvük: a német társadalomnak joga van megismerni a múltat, a fiatal generáció számára elérhetővé kell tenni a kommunizmusról szóló történelmet. Pavel Zacek, a prágai Totalitárius Rezsimeket Kutató Intézet vezetője előadásában visszatekintést nyújtott a cseh rendszerváltás folyamatával párhuzamosan indult kutatás folyamatáról. A kommunizmus bűneinek vizsgálata az ő esetükben is politikai támadások kereszttüzébe került. A belügyminisztert, aki 1996-ban engedélyt adott a titkosszolgálati dossziék részleges nyilvánosságra hozatalára, később megpróbálták politikai nyomással felelősségre vonni. A Kommunizmus Megkínzott Áldozatainak szófiai Központja részéről Jevgenyij Gencsev a szovjet modell bevezetésének borzalmait mutatta be. Elmondta, az áldozatok máig nem részesültek erkölcsi és anyagi kárpótlásban, Bulgária mind a mai napig nem tartja be a kínzások tilalmára vonatkozó ENSZ-egyezményét. Sükrü Altay, a törökországi Igazság, Kultúra és Együttműködés a Balkánon nevű egyesület vezetője bírálta a bolgár államot, amiért nem tett eleget az európai csatlakozás követelményeinek, a mai napig sem tette lehetővé a teljes átvilágítást, nem hozott létre egy intézményt a totalitarizmus áldozatainak emlékére, és nem tartja tiszteletben az Európai Kisebbségi Keretegyezmény előírásait sem. Maria Dermendzhieva, a Glasove bolgár napilap újságírója elmondta, hogy Bulgáriában a közélet nem tud nyomást gyakorolni a politikára, így lehetetlenné válik a kommunista rendszer kiszolgálóinak a politikából való eltávolítása. Tőkés László európai parlamenti képviselő üzenetét Szilágyi Zsolt kabinetfőnök tolmácsolta. Ennek lényege, hogy míg a fasizmus fő bűnöseit Nürnbergben bíróság elé állították, addig a kommunizmus perét mindmáig nem folytatták le. A kommunista titkosszolgálatok egykori magas rangú ügynökei ma is befolyással bírnak a politikában, a gazdaságban, a közélet különböző területein. A kommunizmus öröksége az újonnan csatlakozott országok uniós tagságával az EU belső ügyévé vált, ezért fontos, hogy a tagországok ne legyenek közömbösek ebben az ügyben. Gisela Kallenbach javasolta, hogy a jövő év első felében esedékes cseh EU elnökség alatt rendezzenek egy nagyszabású nemzetközi konferenciát a kommunista múlttal való szembenézésről. Szintén 2009 első felében látná megvalósíthatónak a volt kommunista országokban működő, a kommunizmus bűneit vizsgáló intézetek közötti hálózat létrehozását, amely a berlini intézet koordinációjával működhetne. Javasolta egy nemzetközi kutatóintézet létrehozását az egykori európai diktatúrák vizsgálatára. /Fel kell tárni a zsarnoki rezsimek múltját. = Reggeli Újság (Nagyvárad), szept. 20./
2008. október 17.
Varga Andrea történész elmondta, az addig zárolt levéltári anyagok olvasójaként akadt rá az 1956-os magyarországi események romániai történéseinek visszhangjára: a szolidaritást, tiltakozást vállalók meghurcolására, az ítéletekre /24 kivégzés és összesen 14 ezer év kiszabott börtönbüntetés/, a megfigyelésekre, valamint a mindmáig rehabilitálás nélkül „közbűntényesként” vagy rendszerellenesként nyilvántartott több ezer ember adatára. Körükben sokan hívők voltak, nem kevesen lelkipásztorok is, akikre külön vadászott a román titkosszolgálat és a beszervezés gépezete. Szeptember elején egy vándorkiállítás formájában kelt útra Európa országaiba ez a történelmi anyag, a Sor(s)ok között című kiállítás. Már megjárta Románia magyarok lakta nagyvárosait, a magyar és a román fővárost is, és elindult a Poznan, Prága, Párizs, Róma, Brüsszel, Pozsony, Krakkó, Varsó útvonalon. Az emlékezés ereje kell hogy lélekben föltámassza azokat, akik a politikai hatalmak, az embertipró erőszak elszenvedői voltak. Kell a Mindenható áldása is, hogy ne a revansvágy, ne a büntetés fenyegetése legyen az első vagy egyetlen eszköz, mely az emlékezők erkölcsi érzékét fűti, írta Varga Andrea. „Ezek az emberek a hétköznapok hősei, másokért áldozatot vállaló lelkek voltak, hazafiak és megalkuvásra képtelenek, akik mindmáig a morális és nemzeti emlékezet parcelláin kívül kaptak csupán helyet. ” Nem tudnak róluk sem a magyar, sem a román történelemkönyvek. Idén van ugyanakkor Nagy Imre és más politikai elítéltek perbefogásának, a román és romániai magyar hazafiak kivégzésének és bebörtönzésének 50. éve. „Mondjunk imát a névtelen ’56-os hősökért, a cselekvő és szenvedő emberért” – kérte a történész. /Varga Andrea történész, a Sor(s)ok között kiállítás kurátora: Emlékezés 1956 romániai áldozataira. = Krónika (Kolozsvár), okt. 17./
2009. február 28.
Tőkés László püspök, EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke Nagyváradon, február 27-én kiadott állásfoglalásában emlékeztetett, az elmúlt napokban publicisztikák, elemzések sora mutatta be az erdélyi nemzeti-polgári oldal politikai kimúlását. Többen egyenesen őt tették felelőssé mindezért. Nincs két Erdély, mint ahogyan nincs két Anyaország. „…azoknak a társadalmaknak, amelyek elhanyagolják a múltat, nincs jövőjük…” – idézték a 2008-as Prágai Nyilatkozatot a kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én. „A közel félmilliárd lakosú Európai Unióban csakis akkor van esélyünk kollektív jogaink érvényesítésére, ha nem romániai, szlovákiai, ukrajnai, szerbiai, horvátországi magyarokról beszélünk külön-külön, hanem a magyar ügyet mutatjuk fel” – hangsúlyozta a püspök. Összefogás szükséges, így gondolta az RMDSZ-szel kötött megegyezés aláírásakor. / Tőkés: „nincs két Erdély” – Állásfoglalás. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 28./
2009. március 2.
Koalícióba tömörülve lépnek fel Tőkés László EP-képviselő kezdeményezésére a kommunizmust elítélő és vizsgáló intézetek, civil szervezetek a Prágai Nyilatkozat romániai támogatása, valamint a hamarosan parlamenti vitára kerülő új büntető törvénykönyv (Btk.) módosítása érdekében – tájékoztatott Marius Oprea, a Kommunizmus Romániai Bűntényeit Vizsgáló Intézet igazgatója (IICCR) Bukarestben, a koalíció tagjainak egyeztetése után. Oprea elmondta, a Btk.-t úgy szeretnék módosítani, hogy a kommunista rendszer bűncselekményei emberiesség elleni tetteknek minősüljenek, és ezáltal elévülhetetlenek legyenek, továbbá közösen szeretnének fellépni az olyan törvénytervezetek elfogadásáért, mint például a volt szekus tisztek nyugdíjának csökkentése. Kiemelte, ő maga is részt vesz azon a március 18-án az Európai Parlamentben tartandó nyilvános meghallgatáson, amelyet Tőkés EP-képviselőként szervez a Prágai Nyilatkozat elfogadásáért. Cristian Pirvulescu, a Pro Democratia Egyesület elnöke szerint, „ha a nyilatkozat EP-határozattá válna, az alapján a román törvénykezésben számos módosítást lehetne bevezetni, és elkezdődhetne Romániában is a kommunizmus bűnöseinek számonkérése”. Tőkés hangsúlyozta, a Prágai Nyilatkozat arra hívja fel a figyelmet, hogy meg kell szüntetni a kettős mércét a fasizmus és kommunizmus viszonylatában, a fasizmus bűnöseihez hasonlóan a kommunizmus bűnöseit is el kell ítélni. Megerősítette: a nyugat-európai politikusok, akárcsak a bukarestiek, lezártnak tekintik a kommunizmus ügyét, ezért szorgalmazta a koalíció létrehozását. Annak tagjai között szerepel többek közt az IICCR, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság, a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Országos Intézet, a Pro Democratia Egyesület és a Társadalmi Dialógus Csoport. Kiábrándítónak nevezte Tőkés László, hogy Traian Basescu államfő nem fogadta őt február 27-i, bukaresti látogatásán, ami nem először fordul elő. Egyben javasolta, hogy az 1989-es események huszadik évfordulójára rendezett temesvári megemlékezést Sólyom László magyar köztársasági elnök és Traian Basescu közös védnökségével tartsák. /O. M.: Elítélnék a kommunista bűnösöket. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 2./
2009. március 23.
Egyformán kell elítélni a nácizmust és a kommunizmust, mert mindkettő zsarnoki, gyilkos rendszer – az Európai Parlament (EP) brüsszeli székházában egy múlt heti konferenciának, valamint közmeghallgatásnak volt ez a központi üzenete. A konferenciát Tőkés László EP-képviselő rendezte romániai és bulgáriai előadókkal, akik elsősorban a kommunizmus kisebbségellenes jellegét emelték ki. A közmeghallgatást az Európai Unió cseh elnöksége szervezte. A kezdeményezés Csehországból indult. Tavaly júniusban egy Prágában tartott konferencia résztvevői fogadtak el nyilatkozatot az európai lelkiismeret és a kommunizmus ügyében /Prágai nyilatkozat/. A dokumentum szorgalmazta, hogy a kommunizmus nevében elkövetett bűnöket nyilvánítsák az emberiség ellen elkövetett bűnöknek, amiként a náci bűntettekkel tette a nürnbergi törvényszék, és Európa országaiban vezessenek be olyan törvényeket, amelyek alapján el lehet ítélni a kommunista bűntettek elkövetőit, és kárpótolni lehet a kommunizmus áldozatait. A brüsszeli konferenciát a román delegáció néhány demokrata-liberális párti (PDL) képviselője zavarta meg, akik kifogásolták Tőkés László megállapításait. A püspök a román asszimilációs politika továbbéléséről beszélt. A csángómagyarok asszimilációját hozta fel példakén, megemlítvén, hogy az anyanyelvhasználatot a templomban megtagadják, az iskolában korlátozzák. Nicolae Vlad Popa EP-képviselő felemelt hangon jelentette ki: aki ma román asszimilációról beszél, meghamisítja a valóságot. Tőkés László válaszában megerősítette korábbi kijelentéseit. Példaként a székelyföldi ortodox és karhatalmi térhódítást említette. Gál Kinga fideszes képviselő úgy vélte, a régi reflexek továbbélését tükrözi az is, hogy a román hatóságok megpróbálták megakadályozni Sólyom László magyar köztársasági elnök március 15-i romániai látogatását. Marius Oprea, a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet igazgatója elmondta, a régi rendszer politikai rendőrségének tagjai a rendszerváltás után is aktívak maradtak. Nagy Mihály történész a magyar történelmi egyházak kommunista elnyomásáról tartott előadást. /Gazda Árpád: Kommunistaellenesség az Európai Parlamentben. = Krónika (Kolozsvár), márc. 23./
2009. április 1.
Módosítani kényszerül a hangos utastájékoztatás formáját áprilistól a Magyar Államvasutak (MÁV), miután közfelháborodást keltett, hogy a magyarországi pályaudvarokon az adott ország hivatalos nyelvén mondják be a határon túli magyar városok elnevezését. A MÁV azzal indokolta az utastájékoztatásban bekövetkezett változást, hogy segíteni szeretné a nemzetközi járatokon utazók könnyebb eligazodását. A vasúti társaság érvelése azonban sántít, mivel számos európai főváros esetében nem alkalmazták a „nyelvújítást”, így például Prága és Varsó kapcsán a magyar elnevezést, és nem a hivatalosat, azaz Prahát és Warszawát használják. Értelmetlennek tartja a gyakorlatot Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszor is, aki az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének havilapja, az Édes Anyanyelvünk hasábjain 2002-ben közölt írásában szóvá tette mindezt, akkoriban ugyanis szintén Cluj és Kosice volt hallható a pályaudvarokon. „Ez egyszerűen szamárság. A magyar nyelvű szövegekben a települések magyar elnevezését kell használni, hiszen aki érti a tájékoztatást, az ezt ismeri, és nem a menetjegy alapján tájékozódik, egy román anyanyelvű személy pedig úgysem érti a szöveget. Ha angol nyelven tájékoztatnák az utasokat, akkor elhangozhatna a városok román neve, ellenkező esetben viszont az eljárás nem szolgálja a tájékoztatást” – nyilatkozta a Babes–Bolyai Tudományegyetem nyelvészeti tanszékének vezetője. Az eljárást övező felháborodás nyomán Molnár Csaba közlekedési, hírközlési és energiaügyi miniszter néhány nappal ezelőtt arra kérte a MÁV-START Zrt. vezetőit: a magyar nyelvű hangos utastájékoztatásban a lehető legrövidebb határidőn belül térjenek át a határon túli történelmi magyar városok nevének magyarul történő közlésére a magyarországi pályaudvarokon. Összehasonlításképpen: a székelyföldi vasúti állomásokon magyar nyelven is beharangozzák az érkező és induló vonatokat, a romániai nagyvárosok pályaudvarain pedig angol nyelvű utastájékoztató is elhangzik. /Rostás Szabolcs: MÁV: Cluj helyett Kolozsvár. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 1./
2009. június 3.
Lassan már nem történhet olyan esemény, amelynek kapcsán a jelenlegi szlovák kormánykoalíció, a Fico-kabinet pártjai ne a magyarokon akarnák elverni a port. Most az európai parlamenti választások szolgáltatnak ürügyet ahhoz, hogy tovább korbácsolják a magyarellenes indulatokat: rendkívüli parlamenti ülésen kívánják elítélni Orbán Viktor Fidesz-elnök kijelentését, amelynek értelmében vasárnap eldől, hányan képviselik a Kárpát-medencei magyarságot az Európai Parlamentben. Orbán pellengérre állítása politikai pótcselekvésnek persze alkalmas, de attól még a különböző országokból érkező magyar képviselők együttműködése elengedhetetlen – már csak az olyan fasiszták miatt is, mint amilyen a pozsonyi kormánykoalíció hangadójának számító Ján Slota. A szlovák tiltakozáshoz most Prága is csatlakozik, csupán annak a jele, hogy Csehországban is készülnek az EP-választásokra, és Orbán, illetve a magyar jobboldal megerősödésében fenyegetést látnak a cseh (és természetesen a szlovák) állam alapjait képező Benes-dekrétumokra, amelyek a német és a magyar közösség jogfosztását rögzítik. Ezért álságos a szlovák külügyminiszter véleménye: Orbán kijelentései nem tartoznak a 21. század Európájába. Ha ugyanis van olyan, ami nem tartozik oda, akkor az a kollektív jogfosztást kíméletlenül megvalósító Benes kultusza, a pozsonyi kormány kóros magyarfóbiája, primitív sovinizmusa. /Balogh Levente: 21. század. = Krónika (Kolozsvár), jún. 3./
2009. augusztus 22.
Szlovákia nem engedi be területére Sólyom Lászlót – jelentette be Robert Fico miniszterelnök rendkívüli pozsonyi sajtóértekezletén augusztus 21-én délután. A szlovák miniszterelnök szerint a határon figyelmeztetni fogják a magyar államfőt a diplomáciai jegyzékre, hogy szlovákiai látogatása nem kívánatos. Ha Sólyom mégis Révkomáromba látogat, Szlovákia azt durva provokációnak fogja tekinteni. Fico bejelentését követően Sólyom László úgy döntött: mégse megy át Szlovákiába augusztus 21-én, hanem a határ magyar oldalán ad majd nyilatkozatot. Az eredeti tervek szerint a magyar köztársasági elnök részt vett volna Révkomáromban a közadakozásból állított Szent István-szobor avatásán. A látogatást a magyar fél a diplomáciai szokásoknak megfelelően bejelentette a szlovák hatóságoknál és meglepődéssel értesült arról, hogy Szlovákia legfelső szinten bírálja a tervezett látogatást. Ivan Gasparovic államfő, Robert Fico kormányfő és Ivan Paska házelnök augusztus 19-én kiadott közös nyilatkozata szerint a három politikus nem vállal felelősséget a látogatás következményeiért. Közölték: a magyar államfő ezen a napon nem szívesen látott vendég Szlovákiában. Augusztus 21-én van ugyanis 41 éve, hogy a Varsói Szerződés öt tagállamának csapatai – köztük magyar katonák is – bevonultak Csehszlovákiába, hogy véget vessenek a prágai tavaszként ismert reformfolyamatnak. /Nemkívánatos Sólyom szlovákiai látogatása. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 22./
2009. október 23.
2009 őszén az Égtájak Iroda második alkalommal rendezi meg a Biennále – A külhoni magyarok kulturális fesztiválját Budapesten. Volt a jól bevált „határon túli magyar” kifejezés, ami hosszú ideje – főleg egy immár 20. életévét betöltött kisvárdai színházi fesztivál „epitheton ornans”-aként – beépült a köztudatba, jobb híján ekként jelölve az erdélyi, a partiumi, délvidéki, felvidéki és kárpátaljai, sőt esetenként a kanadai és New-York-i magyar művészeti intézményeket is. A „határainkon túli”, kimondatlanul ugyan, de leginkább a Trianon után elcsatolt területeken élő magyarságot jelölte. Ugyanezen oknál fogva nem nevezhetjük a hasonló eseményeket „Kárpát-medenceinek”, még akkor sem, ha nem külön „anyaországi”, illetve „erdélyi”, „felvidéki” „burgenlandi” stb., hanem valóban Kárpát-medencei magyarságban és annak kulturális egységében gondolkodunk. Ezen ellentmondások feloldására találták ki az illetékesek a „külhoni magyar” kifejezést. Azonban ezzel is legalább annyi a gond, mint a „határon túli”-val. Olyan kül-belhoni művészek is jelentkeztek, mint például Kakuts Ágnes, aki bár Erdélyből Magyarországra települt, most mégis a kolozsvári társulat tagjaként jelentkezik. Azután az 1792-ben alakult, legrégebbi magyar színház – a kolozsvári –, ugyancsak „belhoninak” érezheti magát a magyar kultúra berkeiben, földrajzi helyzetétől és a jelenlegi országhatároktól függetlenül. A Biennále széles körben öleli fel a világ magyarságának kulturális produktumait. Az egész rendezvénysorozat kitalálója, éltetője és hajtómotorja, Goldschmied József, az Égtájak Programiroda igazgatója. Az eseménysorozat központja a Fészek Klub. A megnyitó gálaestre „feltámadt egy legenda”, azaz még élő tagjaiból újra összeállt az 1956 után Németországban, világhírű magyar, menekült zenészekből alakult zenekar, amely a nyolcvanas években Erdélyből emigrált tagokkal bővült, majd a kilencvenes évek elején oszlott fel. A feltámadt „Philharmonia Hungarica” ez alkalommal Vásáry Tamás vezénylete alatt játszik. De bemutatót tartanak a zselizi vegyeskar, a nagybecskereki kamarakórus, a Kolozsvári Állami Magyar Színház, a komáromi Jókai Színház, a szabadkai magyar társulat, valamint a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház is, amely rendhagyó módon Budapesten tartotta meg Molière Mizantrópjának premierjét. A kortárs képzőművészetet a Szlovéniában élő Göntér Endre festő, az angliai Cambridge-ben született Márk Bollobás fotóművész, a Prágában élő Farkas Roland és Boráros Henrik, a torontói Kántor István, a Kassán alkotó Bartusz György, a pozsonyi Rónai Péter, a bukaresti Estefán Arnold – és sokan mások, sokfelől – képviselik. Ezek a találkozók késztethetnek arra, hogy ne határon innenben, illetve határon túlban gondolkodjunk, hanem összmagyarságban. /Medgyessy Éva: Magyarnak lenni mit jelent? Gondolatok a „Külhoni magyarok kulturális fesztiválja” kapcsán. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 23./
2009. november 10.
Húsz esztendővel ezelőtt a németek mindkét oldalon vésőkkel és csákányokkal tódultak az Európa megosztottságának gyalázatos szimbólumává lett berlini falhoz, hogy annak lerombolásával a hidegháborúnak is véget vessenek. A berliniek sírnak, tombolnak, sokan a puszta kezükkel döngölik a falat, igazi forradalmi hangulatban. Mennyivel igazabbak e képsorok, mint Alois Mock és Horn Gyula vasfüggöny-szabdalása, amelyhez a rossz nyelvek szerint az osztrák–magyar határon már hetekkel korábban elbontott műszaki határzár egy részét kellett újraépíteni, hogy a sajtó nyilvánossága előtt is megejthessék a szögesdrót szimbolikus átvágását, némi reformkommunista mosolydiplomáciával fűszerezve. A berlini fal történetéhez súlyos tragédiák sorozata tartozik. Családok szakadnak szét, a közeli viszontlátás reménye nélkül. Egy francia történész, Georges Desbons állapította meg az 1930-as évek elején, hogy az első világháborút követő trianoni „határrendezéssel” több, mint kétszáz magyar települést szakítottak ketté, másik százat pedig megfosztottak alapvető közlekedési és vízgazdálkodási lehetőségeitől. Desbons úgy fogalmazott, hogy a nagyhatalmak „esztelen önkénye szétnyirbált mezőket, elválasztott házakat, útvonalakat, városokat. ” A legszomorúbb példa Kárpátalján van. A történelmi Szelmencen a hajdani Szovjetuniót a hajdani Csehszlovákiától, napjainkban pedig Ukrajnát Szlovákiától elválasztó határ a falu közepén, két házhelyen húzódik. Nagyszelmenc és Kisszelmec lakóinak 61 évet kellett várniuk arra, hogy legalább egy átkelőhely nyíljon a ketté csonkolt község alvége és felvége között. A berlini falat igazából akkor kezdték el bontani, mikor az még föl sem épült. Az antikommunista, szovjetellenes megmozdulások tekintetében ugyanis a berlinieké az elsőség. 1953 júniusában százak tüntettek, százezrek sztrájkoltak a berendezkedő szovjet mintájú rendszer ellen. Akkor azonban a rendszer még elfojtott minden elégedetlen hangot, akárcsak 1956-ban Budapesten, 1968-ban Prágában és 1981-ben Lengyelországban. A berlini fal történetének egyik utolsó, groteszk mozzanata, hogy 1988-ban a nyugat-berlini rendőrség elől a nyugati törvényekkel szembekerülő szélsőbalos aktivisták elvtársaikhoz, az NDK-ba másztak át. Onnan azonban pár órán belül visszatoloncolták őket. Az elvtársi hű(tlen)ség jegyében... ! /Laczkó Vass Róbert: Történetük, történetünk. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 10./
2009. december 3.
Bronz diplomaminősítéssel tért haza a gyergyószentmiklósi Szent Miklós Kamaraegyüttes Prágából, a nemzetközi adventi és karácsonyi kórusfesztiválról, melyen 16 ország 52 kórusa vett részt. Romániát a gyergyói kórus képviselte. Alapítójuknak, Petres Csaba ditrói zenetanár és zeneszerzőnek egyik alkotását választották. A fesztivál nagydíját a szegedi Bartók Béla Nőikar érdemelte ki. /Csibi Márti: Kiénekelték a bronzot is. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 3./
